Alig várta az éjszakát. Egyre érdekesebbé váltak az álmai. Bár voltak, amik megrettentették. Múlt éjjel Sarah szeretett volna közelebb kerülni ahhoz, ami benne lakozik. Ehhez képest rémálmai voltak, amit nem igazán tudott, minek betudni. Álmai egyre véresebbek és rémisztőbbek lettek. 

Egyszer csak egy családban találta magát. Egy szobában állt és hallgatta, amint egy 50-60 év közötti férfi nyájas hangon beszélt a családtagjaival. A felesége vékony, rövid szőke, göndör hajú, kék szemű nő, akinek arcát megviselte már az elmúlt 54 év, amit elszenvedett. Mert biztos, hogy szenvedett. A ráncok elárulták, az arckifejezése inkább hasonlított valami szenvedő állatéra, mint emberére. Ott álltak a nappaliban, ami régikor letűnt színeit idézte. Átlagos polgári lakás kis részletét látta maga előtt Sarah, amikor észrevette a kisfiúkat. Lent a földön, neki háttal. Rövidre nyírt haja, a tinédzserek gombafrizurájával egyezett. Úgy ült ott, mint aki elesett. Veszekedtek. Vagyis a férfi üvöltött. A nő rimánkodott. Sarah azt hitte, csak külső szemlélőként lesz ennek a családi drámának a szemtanúja, bár érezte szenvedését a nőnek is és a gyerekét is. 

13 éves lehetett. És így kellett felnőnie! - gondolta Sarah.

De a következő pillanatban olyan valóságossá vált minden. A férfi szembefordult vele és neki kezdett el ordítani. Sarah megijedt, nem tudta hirtelen mit tett, vagy éppen mit nem tett, hogy így felingerelte ezt a férfit. Nem tudta mit keres ebben a szituációban és miért kapja a következő ütést. Mert a férfi keze már lendült is, a nő kiabált, a gyerek sírt. Sarahában megdermedt a félelem. A férfi pedig látszólag egyre dühösebb lett. 

Látta a nő arcát mennyire retteg. Őrülten félt. Levonszolta őket a pincébe, ez a pocakos, szürkés-zöld pulóveres, félrefésült frizurájú, félig ősz férfi. Érezte Sarah, hogy nagy baj lesz. Nem is értette ezt a haragot, hogy tud kordában tartani, szinte lebilincselni három embert, akik menekülhetnének is. Hogy senkinek nem jut eszébe ellenszegülni vagy megszökni. Az agresszió megbénította mindnyájukat. 

Sarah nem tudta mi következik. A többiek már tudták. Látni lehetett az arcukon, de a megfagyott sikoly, a remegő kezek, a gyermek elfojtott sírása. 

Csak legyen vége! Csak legyen vége! 

Sarah elkezdte számon tartani az eseményeket. Ha már a test nem mozdul, talán az agynak sikerül. Miért történik ez? Az én párom is ilyen? Óvatosságra int ez az egész? 

De mintha a férfi hasonlítana a nagyapámra....És már fel is mordult valami irtózatos géphang. Süvített a levegőben és mindenhol vér volt. Sikoly. A nő. A feleség. Jaj. Ne. Képzárlat. Sötétség. 

És újrakezdődik. Másik nap, másik pillanat, ugyanaz a düh. Az álom félmásodperc múlva folytatódik. Mint egy őrült, aki most szabadult láncaitól. Csak folyt a vér...

Csak a kín, ami elérte az áldozatokat. És az engedelmesség. A gyűlőlt és bénult engedelmesség, nap mint nap újra és újra. 

Meg kell védenem magam! Szólt egy belső hang. Én ezt nem tudom és ráadásul nem is akarom elviselni, amit ezek az emberek naponta, vagy tudom is én hetente elviselnek. Aztán vége lett. 

Sarah félelemtől lihegve ébred a sötét, csendes szobában. Mikel felé fordult, aki nyugodtan, kedvesen aludt. Megszorította a kezét. Reméljük nem sok köze van az álomhoz. 

Megosztás a facebookon